Ahogy az Orbán kabinet elbánt a magánynyugdíj rendszerével, azt tanítani kéne a politikus-iskolákban, mint az állatorvosi ló, az álságos és elrontott intézkedések mintapéldáját. Pedig kevés körültekintéssel lett volna jobb megoldás is.
Kétszer kellett eldöntenem, maradok-e a magánkasszában, vagy megyek vissza az államiba. Pontosabban ha mentem volna vissza az államiba, akkor először nem kellett volna semmit tennem, a döntést igyekezett "megkönnyíteni" a "fordított bejelentési kötelezettség". De én vettem a fáradságot, besétáltam a hivatalba, és tollba mondtam, hogy MARADOK. Százegynéhány ezer honfitársammal együtt. Igen, mi, "kulturális kreatívok" úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk magunkat, ha már megszületett ez a reformlépés tizen éve, maradunk. Hogy "csak azért is", vagy azon számításból, hogy az állami nyugdíjat alkotmányosan úgysem vonhatják meg tőlünk teljesen, azt nem lehet tudni. Illetve én saját döntésem legfőbb okát tudom, és ezennel közre adom.
Régebben nem sokat törődtem a nyugdíjjal, gondolván, úgysem érem meg ("carpe diem"), de ahogy idősödöm, egyre nagyobb esélyem van, hogy de bizony megérjem. Még akkor is, ha időközben tologatják kifelé a nyugdíjkorhatárt, és néhány éve közelebb voltam hozzá, mint most. Szóval újabban már elhiszem, hogy megérem (naná, dédapám 99 évet élt), és számítok a nyugdíjas évekre, ezt bizonyítja, hogy önkéntes nyugdíjbefizetésem is van immár. De amiért nem hagytam cserben a magánpénztárat, abban a legfőbb momentum az volt, hogy a benne levő összeget a gyerekeim örökölhetik. Vagyis megint csak az "úgyse élem meg", pontosabban a "mi lesz ha mégsem élem meg", ha történik velem valami, gondolata vezérelte döntésemet. Hogy kisemmizett mezei honpolgárként legalább ezt a pár milliócskát örökül hagyhassam a gyerekeimre.
Nem sajnáltam a reálhozamot sem, pedig ahogy a kollégám, úgy én is elmehettem volna belőle a görög tengerpartra. Kevesen vették észre, vagy merték hangoztatni, hogy a "király meztelen", vagyis, hogy ha tényleg eltőzsdézték volna a pénztárak a pénzünket, akkor miből tellene reálhozamra? De a reálhozamtól függetlenül, az eddigi események tükrében úgy néz ki, jó lóra tettünk mi maradók, mi jártunk jobban. Hiszen előbb az derült ki, hogy mégis csak jár majd nekünk is az állami nyugdíj, most legutóbb pedig az, hogy mégsem lesz egyéni számla az államiba átlépőknek. Mondjuk én azt nem feltételeztem soha, hogy egyáltalán ne járna állam nyugdíj, hiszen munkás éveim többségében csak az állami alapba fizettem, mindössze ez a tucat év (1998-2010), amikor a magánba is. Tehát én úgy kalkuláltam, hogy az évek arányában súlyozni fogják a kifizetést.
Aztán az is sovány vigasz, számunkra maradóknak, hogy az állam is eltőzsdézte a lenyúlt pénz egy részét, és nem csak azért, mert nem illik kárörvendeni, főleg nem a magyar nemzet kárára, de van itt egy másik, lényegesebb aspektus is. Jelesül az, hogy hiába van a pénzem a magánynyugdíjpénztárban, garantáltan egyéni számlán nyilvántartva, és fix hozamú értékpapírokban, ha azok állampapírok, vagyis egy államcsőd esetén sokra nem megyek velük. Hiszen a megmaradt magánnyugdíjpénztárakra továbbra is változatlanul érvényben van az eddigi szabályozás, a kötelező prudencia, vagyis a fix hozamú (állam)papírokban tartás kényszere, és a kötelező létezés a működési jutalékkal együtt. Pedig megengedhetné az állam, hogy közvetlenül a pénztár tulajdonosa a multi anyabank kezelje a pénzemet. De az állam ezt nem engedi, így vérezteti ki a pénztárakat is, és a pénzemet is.
Szóval hogyan lehetett volna bölcsebben eljárni, úgy hogy a kecske is megmaradjon meg a káposzta is jóllakjon? Mert az tudvalevő, hogy "nincs ingyen ebéd", a magánnyugdíj-alapokban gyűlő pénz igenis gyengítette az állami alapot. Jelenlegi forráshiányos eladósodottságunkban ez tarthatatlan állapot volt. Vagyis vagy meg kell szüntetni a magánpillért, vagy növelni kell a járulékot, vagy kitolni még jobban a korhatárt. De ezek helyett, és ahelyett, hogy (majdnem) teljesen lenyúlni a magánalapokban összegyűlt pénzt, szóval mindezek helyett lehetett volna ugyanezeket alkalmazni, csak óvatos duhaj módjára, fokozatosan. Vagyis egy picit növelni a járulékot (csak 1-2 százalékkal), egy picit növelni a korhatárt (csak 1-2 évvel), egy picit elvenni a magánpilléri befizetésből, (csak 1-2 százalékpontot, nem mind a 10-et), és esetleg egy picit csökkenteni a nyugdíjkifizetéseket (1-2 százalékkal).
Nagyjából el is mondtam mindent, ami eszembe juthat a magánynyugdíjam körüli herce-hurcáról. Ide kívánkozik még egy aranyos kis történet, ami velem esett meg. Mikor a fiamnak ecseteltem a minap, hogy leginkább azért nem léptem vissza az államiba, hogy ha esetleg elpatkolnék, valamit örököljenek ő, meg a húga utánam, és abból el tudjanak temetni, az én okos és nagy fiam először átölelt, meglapogatott, majd a vállamat bizalmasan és biztatóan megveregetve a következőket mondta: - Apa nyugodtan lépj csak vissza az államiba, majd én eltemetlek, ez miatt ne izgasd magad! :)
