A Couberten-i gondolat – „Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel!” - ma már kezdi értelmét veszteni, sajnos. És itt nem csak a sport elüzletiesedésére gondolok elsősorban, hanem arra, hogy a sporttörténeti statisztikák is gerjesztenek egyfajta, általam elítélendő értékítéletű rivalizálást: az érem- és pontversenyt, valamint a "legeredményesebbek" mű-panteonját.
A legeredményesebb versenyzők listája, az éremhalmozók ajnározása szerintem igazságtalan. Jesse Owensen kívül, aki futásban és távolugrásban is tudott győzni, a többi sztár, például Olga Korbut, Mark Spitz, Kőbán Rita, miért lennének sokkal eredményesebbek, mint például Kovács Kokó István, Balczó András, vagy a vizilabda-válogatott tagjai? Csak azért, mert előbbiek saját sportágukban indulhattak hat tornaszeren, 100-, 200-, 1500 méteren, mellen, háton, gyorsban, egyesben, párosban és négyesben. (Persze nem érdemes átesni a ló túloldalára sem, mint most legutóbb Londonban, ahol a "részvétel a fontos" alapon egy selejtező csoportból, vagy előfutamból szinte mindenki továbbjut. Legyen azért tétje ezeknek is!) De térjünk vissza az éremvadászokhoz, hogy miért nem komilfó agyonajnározni őket.
Hiszen ha lehetne, Csapó Dodiék is nyertek volna nem csak a 4-szer 7 perces, de a 7-szer 4 perces, a páros, a négyes, a 25 méteres, meg a 33 méteres medencében tartott pólómeccseken is, minden bizonnyal. Michael Phelbs nem a legeredményesebb sportoló, legfeljebb az úszók között ö volt a legjobb Pekingben, de miért érne többet az ő kilenc aranya Görbitz kilenc góljánál? Vagy miért nem lehet a szertornászok mintájára mondjuk például a focistáknak is külön „szereken” indulni: cselezésből, becsúszásból, ollózásból, pontrúgásból, szöktetésből és kényszerítőzésből? Bár ha jobban belegondolunk, ez nem is olyan lehetetlen, hiszen nemrég még a strandröplabda is csak hobbisport volt, és annak mintájára akár az utcai kosárlabda, vagy annak attrakciói, a tripladobó és zsákolóverseny is könnyen olimpia számmá válhat.
Különösen tudok örülni az első és utolsó aranyaknak. Sosem felejtem, ahogy az öttusázó Balczó Münchenben az utolsó percben diadalmaskodott élete utolsó olimpiáján, és az is örök emlék lesz számomra, ahogy Egerszegi Egérke első atlantai aranya láttán Vitray felkiáltott: "Megvan az első, a'betyárját neki!" Különösen elérzékenyültem Janics Natasa dobogóra hulló örömkönnyei, Növényi Norbi győzelmi tánca láttán. Számomra teljesen mindegy, egy kedvenc hány aranyat, ezüstöt, egyebet nyer, csak tudjam, hogy tisztességesen felkészült, és megérdemli a helyezését. Persze van, hogy csalódást okoz, és utóbb kiderül, bundabotrányban, vagy pisi-fiolában lopta a győzelmet, az ilyeneket közelébe nem engedném a dicsőségnek.
De sokszor különös örömöt és a magyar összetartozás felemelő érzését tudja jelenteni egy-két szerényebb eredmény is. Emlékszem, mennyire büszkék voltunk 1972-ben Hargitay Andris bronzérmére, és Gyarmati Andrea ezüstjére (bár ez utóbbi kissé fájt is), vagy akár a kézis lányok 2004-es ötödik helyére, különösen hogy ezt egy döntőnek is beillő csatában harcolták ki az akkori világbajnok ellen. Egyszóval NEM CSAK a végső győzelem, az első helyezés a fontos, de nézőként érezzem, hogy a versenyző mindent megtesz a jobb helyezésért, és élvezzem a sportszerű, a kiszámíthatatlan, szépséges küzdelmet.