A minap kaptam egy kedves ismeretlen ismerőstől az alábbi levelet (rövidítve):  „Közeledik Pünkösd szent ünnepe, idén is indulnak a zarándokvonatok a csiksomlyói búcsúba. A Székely gyors Kolozsvár felé halad a célba, a Csíksomlyó expressz pedig Arad, Gyulafehérvár felé, a gyönyörű Maros-völgyben. Gyönyörű a táj mindkét irányban. A program mindkét vonat utasainak ugyanaz! A szállás székely családoknál van, akik erdélyi szeretettel fogadnak bennünket! Csodálatos az út, érdemes jönni, különleges élményben lesz részünk!  A Székely gyors ára: 62 900 Ft/fő, a Csíksomlyó expressz ára: 64 900 Ft/fő”

Egy megélhetéséért küzdő egyszeri csonkamagyarnak ez irtózatosan sok pénz. Igaz, sokunkban fel sem rémlik, hogy el kéne menni oda, legfeljebb a tévéből csodáljuk a tömeget. De amikor ilyen szíves invitálást olvasol a neten, benned is megfogan a gondolat, mi lenne, ha velük tarthatnál? Hiszen egy ilyen irányvonatos izé biztos jó olcsó, de aztán jön a kijózanító zuhany: 63-65 ezer forint. Jó, ez lehet akár méltányos is, ha belekalkuláljuk, hogy ezért 3-4 napig jól tartanak, hiszen a csíksomlyói búcsún kívül eljuthatsz sok más nevezetes emlékhelyre is (Kalotaszeg, Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Felcsík, és az ezeréves gyimesbükki határ). De akkor is. Egyszerűen nem engedheted meg magadnak, főleg nem családostul.  Mert nincs rá elegendő pénzed!

Tavaly egyébként volt szerencsém részt venni a csíksomlyói búcsún, sőt, felejthetetlen egy hetet töltöttem el a térségben székelyföldi ismerőseim vendéglátásának hála. És bejártunk sok más székelyföldi zarándokhelyet (Tamási Áron és Benedek Elek szülőházát, sóbányát, Medve tavat, Gyilkos tavat, egyebet). Hoztam is haza ereklyeként egy megszentelt székely zászlót. Történt ugyanis, hogy fenn a nyeregben vettem egyet az árusoktól. Amolyan közepes méretűt, hátizsákba szúrhatót. És ahogy elkapott fenn minket a zápor, és esernyők fedezékében nekiindultunk lefelé, a kegytemplomban kötöttünk ki. Ahol is, a szűzanya faszobra elé járulva sokakkal ellentétben nem a pénztárcámat, szatyromat tartottam oda, hanem a frissen szerzett zászlót. Azóta is becses ereklye a szobám falán.

Szóval tavaly eljutottam oda, az idén pedig nem, pedig az idén különös színt adott volna az eseménynek Nyírő József újratemetése. Szombatra Csíksomlyó, vasárnapra Udvarhely, méltó pünkösdi program lett volna. Sebaj, majd megnézem a Duna-tévén. Közben azon morfondírozom, hogy még sincs az rendjén, hogy csak a módosabbak tudnak zarándokvonattal eljutni a jeles eseményekre. Talán azért, mert nem egy profitorientált turisztikai vállalkozásnak, utazási irodának kellene megszerveznie, pontosabban nem csak ilyeneknek. Hanem karitatív alapon, fapadosan, kizárólag csak a búcsúba utaztatással, egyetlen napi szállással, (vagy alvás csak a vonaton) megoldással, egy minimál költségvetésű, profit nélkül kalkuláló, uniós és országos pályázati támogatásokat felhasználó civil szervezet szervezésében. És miért ne lehetnék én annak a civil szervezetnek a(z egyik) fő szervezője? Igen, ahogy idén is megpályáztunk egy sokezer eurós kárpát-medencei projektet, miért ne próbálhatnánk meg jövőre egy fapados-bocskoros (60-ezer helyett tizenezer forintos részvételi díjú) zarándokvonatot megszervezni? Isten adjon hozzá erőt, tehetséget, segítő társakat jövőre!

Ha már Nyírő újratemetése. Szeretem Nyírőt olvasni. Nem érdekel, ki tartja fasisztának, nyilasnak, antiszemitának. Az írásaiban csak a humanista szól belőle. Aki olvasta az Uz Bence című művét, és abban Uz Bence édesanyjának temetését (egy Bencéhez hasonlóan ágról szakadt zsidó adja a temetéshez a szemfedőt), szóval, aki ezt a szívhez szóló történetet megismeri, az kizártnak tartja, hogy annak írója bármiféle gyűlöletet érezzen, keltsen a zsidók, vagy bárki más ember iránt. Nyírő írásaiban mindig nagy hangsúlyt kap az emberszeretet és a hazaszeretet, olyannyira, hogy bármikor kibuggyantja olvasója könnyeit. Íme mutatok két szép példát, olvassátok szeretettel (és készítsétek elő a zsebkendőt):  

1.    „Először dr. Calendrehez megyünk. Világviszonylatban is kitűnő szívspecialista. Tizenegykor vár. Alapos munkát végez. A szívvel bizony baj van. Hm, egy kis baj van. Viszont kiderül, hogy a vizitért nem fogad el honoráriumot, mert egy általa becsült ország, Magyarország egyik írójáról van szó. Ilyen gesztus után el is feledem, hogy a szívvel - hm – egy kis baj van, csak Magyarországgal ne legyen baj.”

2.    „A Vöröskereszt által lehet haza írni. Huszonöt szót. Haza! …. A címen kívül huszonöt szót. ...Nagy az izgalom a termekben. Nyomtatott betűket cirkalmaznak felkavart lelkük egész hevével, gondosan vigyázva, hogy kárba ne vesszen az első lehetőség, hírt adni magunkról: haza. Meg lehetne siratni, olyan szép és mély ez az igyekezet. Olyan, mint amikor az éhség legnehezebb pillanataiban utolsó falat kenyerünket odaadjuk a gyermekünknek.
Sápadtak és ünnepélyesek vagyunk. Rongyosak, a mélység fenekére zuhantak, kik előtt már csak a rossz áll, a kitudhatatlan bizonytalan. Egyik lábunkat az angyal, másik lábunkat az ördög húzza, mint az elszakíthatatlan plakátnadrágot. De soha ennyire szépek nem voltunk. Ennyire emberek és igazak. Híres törvénycsinálók afölött töprengenek, hogyan szorítsanak bele mindent huszonöt szóba. Az aggódást, az elviselhetetlen szeretetet az elszakadt feleség, gyermek iránt, a gondot, a vágyódást, a lélekőszítő éjszakákat, az elszenvedett napokat, a szüntelen gyötrődést és félelmeket, az elbeszélni valókat, mire az élet hátralevő ideje kevés, a sok tépelődést, gyászt és örömtelenséget, eltaposottságunkat, útszélre kihányt életünket. Huszonöt szóba!
Mintákat csinálunk és számoljuk: - „Egy, kettő, három…” Ha sok a szó, baj, ha kevés, kár. Írásjeleket nem kell használni! El velük! A megszólítással is lehet takarékoskodni. Fáj, de kihúzzuk. - Csak távirati stílusban! – Nekem mondod? Negyedszázadig voltam újságíró! Lehettem volna azonban Krisztus születése óta, képtelen vagyok huszonöt szót úgy egymás mellé tenni, hogy feleségem meg legyen elégedve. Hatszor írom újra. Mindig kevés, üres, kétségbeejtően semmiség a valósághoz képest. – Mégis írja oda, hogy „Drága Rékám!” Azt is, hogy kimondhatatlanul szeretlek és aggódom érted. Írd meg, hogy életben vagy-e. Még ha halott volnál, akkor is adj hírt magadról! Jelenj meg álmomban!
Rettenetes, hogy egyetlen gyermekemről sem tudok semmit. Mindjárt egy éve. – Először csak magunk felől kéne megnyugtatnunk… - Nem mi vagyunk a fontosak! Mi az ördögöt akar a lakással, bútorokkal? Nem bánom, ha semmim se maradt is, csak ők éljenek, csak nekik ne legyen bajuk!... Adja ide azt a tollat!  - Hiszen tartani se bírja, úgy reszket a keze! – Tessék sietni!- sürget a küldönc. Öt perc múlva indulnom kell.  – Sírja ki magát, addig csinálok valamit! – kapom ki a tollat feleségem kezéből. – „Jól vagyunk- hazudom. – testvéreidről semmit se tudunk!...”  Semmiről semmit se tudunk, a cudar mindenségit ennek a nyomorult világnak! Lihegve, mereven nézem, hogyan feketednek ökleim az asztalon. Az a szamár fecske az ablakon is bekiáltja, hogy: - Nincs pipacs, nincs, nincs… itt nincs…. semmi sincs!”